Marton Árpád

Az otthonkereső

– Simon Miklós 80 –

Elhangzott a Démász Galériában 2017. szept. 1-én

 

Az otthon keresése. Alaposabban elmélyedve Simon Miklós életművében, ez a fogalom tetszik a legtalálóbb közös nevezőnek e későn fölfedezett alkotó munkái láttán. A tömören megfogalmazott táj- és utcarészletekben, a drámai izzású szín-lángnyelvekben, az energiától hevülő felületekben és a néhol naivitásig rajzos kontúrokban mintha a megragadás, az összefogás makacs akarása találna telibe. Bevésni valamit a világ kemény, közönyös felületébe. Akár a kisdiák az iskolapadba.

Simon Miklós képeinek gyermeki közvetlenségére gondolok itt, ami minden csodálóját azonnal megragadja. Keresetlenségükre, tiszta erejükre. Arra, ami bennük örökifjúi vonás. A művész tisztviselőcsaládból származott. Csonka polgári családból. Édesanyja csupán öt éven át húzhatta ölébe. És az első, e legnagyobb elszakadást újabb meg újabb veszteségek tetézték: árvaház, megbélyegzettség, a lehetőségek beszűkülése, mellőzöttség. Ha édesapja, a békebeli városházi hivatalnok érdemei nem lettek volna elegendőek a kommunista rendszer szemében, Simon Miklós hamar saját jogon is szert tett a szégyenbélyegre: ötvenhat októberében mindenütt ott találjuk, ahol csak fölemeli fejét a polgári becsület – a Takaréktár utcai sortűznél, a Toronyról diadalmasan eltakarított ötágú csillag vízbe bocsátásánál. Csoda-e, hogy élete a továbbiakban is a kádári konszolidáció árnyékos utcafelén zajlik szolid csöndességben? Miklóst azonban ez a legkevésbé sem tántorítja el festői ösztöneinek követésétől. Folytatván az árvaházi pártfogója, Czinke Ferenc és a család művészbarátja, Tóbiás György biztatására megkezdett utat, ha csak teheti, lesben áll, hogy amit az emberek világa megvont tőle, visszaszerezze a természet körében: elmerüljön a lét kimeríthetetlen káprázatában. Talán a fentiek szolgálnak magyarázatul ama tényre, hogy – bár karakteres kézjegyeket hagy a hatvanas-hetvenes évek konstruktívabb, geometrikusan tömörítő és szűkszavúságukban monumentális lapjain is -, Simon Miklós újra meg újra visszatér kedves műfajához, a látképhez. E meghitt kisvilágok keretei közé száműzi ama tény is, hogy a párizsi Balzac Galéria 1964. évi, 19 nemzetet reprezentáló kiállítására a francia zsürórok által beválogatott két alkotásának sikerét idehaza tudatos elhallgatás követi. Hasonlóképp Johannes Itten emlékének ajánlott nagyméretű zománca esetében, amelyet – alighogy hazakerült a Firenzei Biennálé kiállításáról – a helyi műítészek érdemtelennek találnak a közfigyelemre. Nem véletlen, hogy tematikus érdeklődése mindegyre a gyökerek, a történelmi bizonyosságok felé fordul: a falu világa, Erdély, a kukoricafölddel elszántan dacoló Árpád-kori templomrom felé. Emberarcú kontyos házai, összeszorított ajkú, szikár csűrjei és a csontvázként felkísértő gótikus ívbordák után, nemrégiben jelennek meg ismét tábláján az ember, a szenvedő ember arcvonásai, az Emberfia világraszóló kínlódása.

És mert otthona az égben van, ez az otthonkereső művész a templomi díszítőművészet ősi műfajában, a zománcban mutatja fel szellem és anyag, test szerint való és lelki, múlékony és maradandó, amorf és egyetemes arányú, egyszeri-esetleges és örök-abszolút szintézisét. Letisztult, geometrikus rekeszzománcai mintegy a lét energetikájának kínálnak szentségházat izzó vöröseikkel, varázslatosan kéklő tengerszemeikkel, kiolthatatlan naparanyukkal. Amely színek fölötti szín – a maradandónak lévén lakhelye a vizualitás körében – a tér- és időfeletti kétségbevonhatatlan tanúsága, az alkotói vállalás aranyfedezete. Ember, otthont kereső: gyökereid az égbe nyúlnak.  

 

Sárga, kék

– Simon Miklós nyolcvanadik születésnapjára –

 

Nap fénye, alkony ujjnyoma a házon.
A vásznon újraszületik
minden, mi volt vagy
nem is lehetett. Leletek
lét ködéből: sárgából, kékből,
álomból és valóból.
Amilyen, vagy amilyennek
lennie kellene. Helyek és dolgok
szelleme színekből-árnyból.
Aki voltál, és aki e szép
öncsalás nélkül nem lehetnél.
Sosemvolt régi otthon
világlik át a lombon.
Zsúpon s hegytetőn mintha
valami ismerős köszönne. Hinta
leng emlék-majálisokból.
Fényfoltokból-síkokból,
sodródó látszatokból
ecseted teremt rendet,
mert – akár árva gyermek –
rettegsz az elveszéstől. A Széptől
remélsz hát egy tál leveskét,
a Szépben ölelgeted
anyád elporlott testét.
Mennyi könnyet old s köt a festék
színekké lelked kanavászán!
Akárha sárga lámpa
meleg otthonossága
egykor, gyerekszobádba.
Azúr és márga. Árva lelked
ölelve lel föl régi kertet.
Aklok, palánkok, kazlak és kemencék,
templomok csöndes íve, szent romok, vizecskék,
asztag vastag fehérje, folyókanyar hajnali fénye
köréd sereglenek. Világod világlik.

Kormányeltörésben-performansz

Domonkos István nagy versének címe egy Balassi Bálint költeményéből vett szóalakzat és metafora: Kormányeltörésben. Jelentése: otthontalan tévelygés, szellemi-intellektuális, érzelmi-lelki, kulturális és egzisztenciális céltalanság, bolyongás, partvesztés, hazátlanság, kifosztottság… A ma Svédországban élő délvidéki magyar költő írását előadó szegedi értelmiségiekkel Tráser László beszélgetett. A verset Fabulya Andrea és Páli Tibor olvasták föl, a versre Barkos Bea festett, közreműködött a Gyalogfény (Jenei Kornél, Lázár Zoltán és Páli Tibor). – Tráser László beszélgetése.

Kormányeltörésben

 

HITEL

A HITEL  folyóirat augusztusi számában szerepel néhány Barkos tűzzománc!

unnamed

Marton Árpád: Egyetemes vitalitás c. írása A Szív folyóiratban

Simon Miklós, akit elfelejtettek fölfedezni

Míg az elvont gondolatok – a szavak – embere értelmet keres, az alkotó értékekre talál. Nyomokra lel, jelekként olvasható, továbbörökíthető nyomokra. Jelei konkrétabbak minden szónál. Létezőbbek és létszerűbbek. Az ember nyomokat kereső lény. Aki jeleket talál. És aki nyomokat hagy. Az ember: a művész. Simon Miklós: a festő- és tűzzománcművész. sz– Szeretnék valami maradandót hagyni magam után – mondja barátom. – Mint te a könyveidet. Amiket bármikor levehetsz a polcról, ha úgy érzed, hiányzik az értelem az életedből. Hogy legalább te magad lásd: csináltál valamit a világban. A barátom tudja, anélkül is, hogy felelnem kellene, mennyire bizonytalan is az íróember. Nem mondja ugyan, de minek is tenné – tudom: nálamnál is inkább érzi, mennyire képlékeny tünemény is a szó. Éppen ezért: hallgatunk. Azt hallgatjuk el, hogy: Léteznek-e a régen esett szavak? Él-e az írott mondat, ha éppen senki sem olvassa? Megvannak-e valahol a mi elfeledett szavaink? A barátom is és én is jól tudjuk a választ. Éppen ezért hallgatunk – mert csak az van hozzánk közel igazán, akivel nagyokat, mélyeket hallgatni tudunk. Ezért is irigyeltem mindig a festőket.

EGY ELFELEDETT NAGYBÁNYAI TÁPÉN

75. születésnapján két kiállítás is köszöntötte Simon Miklóst. Szülővárosa, Szeged évtizedekig maradt adósa e sokoldalú alkotónak az elismeréssel: édesapja háború előtt viselt közigazgatási tisztsége és a fiatal művész 56- os aktivitása elegendő okot szolgáltatott, hogy háttérbe szorítsák, a pálya szélére kényszerítsék. Arról, hogy főiskolán képezze magát, szó sem lehetett. Az árvaházat megjárt, autodidakta művész Vinkler László hallgatólagos beleegyezésével látogatta a művészetelméleti kurzusokat. Közben díszleteket festett a híres Virág cukrászda fölötti, napfény járta műhelyben. Pedig már kisgyermekkorában fölfigyelt rá Tóbiás György – a Juhász Gyula méltatta, lírai-realista Heller-növendéktől nekiajándékozott pasztellkészlet ma is a mester dédelgetett kincse. Czinke Ferenc és Korga György növendékének munkáit 1964-ben francia zsűri válogatta be egy 19 nemzet művészetét reprezentáló párizsi kiállításra. Útlevelet nem kapott, a képeiért járó plakettet fontos elvtársak vették át. Csak nagy nehezen, baráti segítséggel jutott hozzá a katalógushoz. A művészeti életből való kiszorulását az is nagymértékben elősegítette, hogy Simon Miklós érintetlen maradt az alföldi piktúra lelkületétől és az itteni művészkörök érdeklődésétől, ehelyett állhatatosan látogatta a zebegényi művésztelepet. Barcsay, Hincz Gyula, Végvári Lajos – a Dunakanyarban valóságos nyári egyetem fogadta. Tévednénk azonban, ha azt hinnők, a helyzet megváltozott a politikai rendszerváltozással. A 2011-ben megrendezett 8. Firenzei Biennálén kiállított munkáit sorra dobják vissza a hazai seregszemlék zsűrijei. Önmagát természetelvű művészként tartja számon, de a képlet ennél jóval összetettebb: tájélményét a változatos anyaghasználatában rejlő lehetőségek az absztrakció, a vizuális analízis legkorszerűbb tartalmaival töltik meg.

RILKEI TÁJAKON

Kusza fagallyak. Kapaszkodnak. Egymásba, kapaszkodnak az ég felé, kapaszkodnak megtermékenyítő légbe. Kutató, égre mutató, segélykérő kezek. Vagy a vitalitás önmagáért való megtestesülései? Fürdenek, zsibongó fényben. Lét-jelek. Falszöglet falusi udvarban, tetőzug, ereszet, fejőszék, sajtár. Élet-nyomok. S a képen mindez rendezett, indoklásra nem szoruló bizonyosságként mutatkozik meg. Kétségbevonhatatlanul. Jel. Kerítésdeszkák közt átréslő fény. Mennyire tud az hallgatni, aki fest! Opálos, vibráló, izzó, remegő, lüktető és zsivajgó az ő hallgatása. Lágyan elomló, kerekdeden kész, érett, magába fordultan teljes, melankolikusan lágy. Suhanások és zuhanások lenyomata a festő tája. Összebúvó házacskái: zarándok embernyájak. És a képben maga a művész. Tája fokozatosan kellékévé válik csupán egy benső táj láttatásának. A művész-lét: lét a valaholban. A vala-hol: van. A művész: benne hallgat. És hálát érez, amiért részt vehet a teremtésben. A táj metaforikus szerepét – a jelenség paradox voltának megfelelően – leginkább egy portré, Miklós megrendítő bohóc-Krisztusa, A látó szemlélteti. Lélek-topográfia ez a megtört arc: kín-patakok vájta barázdák, feneketlen meg gyilkos tavak, gond tépte szakadékok, kiégett hitek mars-mezői szabdalják-róják. Az élet hallgatódik itt tájjá. Örök nyommá. Mi magunk is át-hallgatódunk: teremtés-szertartás, lét-áhítat részeseivé válunk Simon Miklós képei közt, amelyek humanizálják, időtlen értékkel ruházzák föl a lét jelenségeit, megfejthetetlen titkát nyilvánítják. Hogy a szemlélő, a nyomra-lelés beavatottja fölsóhajt a Juhász Gyula-cikkel: „– Ezek Nyilasi-felhők…! – Azok ott Heller-felhők!” Ím az útravaló a Simon Miklós-tájak fölfedezéséhez. Képeinek stílusa: ritmus, állandó orgonapontja pedig az örömteljes szemlélődés. Valamennyi képén átsejlik, fölviláglik valami föltétlen. Valami fény. Valami otthonosság, ami nem egyébben, mint az otthontalanság transzcendens sóhajtásában lélegzik föl. Hogy is írja Rilke: „Mert mi, ha érzünk, lényünk vesztjük; ah, lehelettel / leheletre tűnünk; s fogy, vész illatunk: a parázsból / holt zsarátnok lesz. (…) A fák, ugye, vannak, a házak, / melyekben laktunk, még állnak. Csak mi / sodródunk el mind mellett, kilehelt levegőként.” Vagy vegyük a Római levelet: „A természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. (…) Abban a reményben (…), hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. (Róm 8, 19–21.)

TŰZBEN ÉGŐK

Miklós két évtizede osztozik sorsán és küldetésén feleségével, Barkos Beával. Tápai tűzzománc-táboraikban regimentre való gyerekember vált művésszé, vagy legalábbis a művészetek értő barátjává. 2012 októberében arra kértem a két művészt, engedjék meg, hogy munkáikat ezúttal vegyítve, egymással váltakozásban függesszük ki. Kívánságomban nem csupán a játék, a kísérletező kedv vezetett. Úgy éreztem, ezek a művek egymásnak felelgetnek. Méghozzá egészen különös szerep- vagy ha tetszik: szó lamkiosztás szerint. Hogy nem csak ez a két ember jár és áll párban, de műveik is, első ránézésre kitetszik. Együtt és egymás mellett ezek az alkotások valami egészen újszerű tónust, újféle ízeket mutatnak. Mert lássatok csodát: a két, egymásra figyelő ember egészen ellentétes pólusokon kifejlődött alkotótevékenysége új tartalmakat tárt fel mindkettejük világában. Miklós, aki markáns festői életmű birtokában került munka-, társ- majd – legfelső fok – alkotói kapcsolatba Beával, letisztult képi világot, a rutinos mesterfogások biztonságát, érett esztétikai rendet hozott a házasságba. Bea zománcművészete szemmel láthatólag új kihívások elé állította. S hogy a két műfaj találkozása mit eredményezett Bea munkásságában? Díszítőművészetét a festészet szikárabb formai követelményei vetették próba alá, dekorativitása konstruktivitással gazdagodott (Bércek, Totál globál, Fohász). És ami még izgalmasabb tán: e rokonszenves emberpár és művészpáros párhuzamos alkotómunkája valamiképpen a hagyományos szerepek ellenében alakította ki hangsúlyait, arányait. Bea hömpölygő, magmaszerű, archaikus tartalmakra rímelő formafantáziái játsszák a domináns, a vezetőszólam szerepét. Látszólag. Tellurikus lávafolyamai, amelyek kozmikus megfelelések nyomába eredtek már korábbi munkáin (A Föld születésén vagy a Lapátra tett Teremtőn), mindegyre erőteljesebbé válnak a Miklóstól ugyancsak eltanulható formai szigor, lét- és világkritikus elemzőkészség zabolájában. Mit sem csökkent ez a fegyelem műveinek mesés nőiségén: lírai énje, mely a gótika rozettája alatt akadálytalan homofóniába rendezi alakjait, ereje teljében tekint ránk a Kékszakállú- Ballada vasrácsa mögül! Miklós munkáin még meglepőbb ez a kettős szereposztásból forrásozó megújuláskészség. Ő, aki festészetben mindent tud – valamennyi korszaka egy-egy szemlélet, iskola és felfogásmód teljes spektrumát adja egyazon, konzisztens világlátás folyamatában –, előbb a maga férfiasan szerkezetes, mégis festői világlását és világlátását izzítja föl a zománc máshogyan konkrét, sőt a maga anyagi konkrétságában talán kevésbé konkrét, kétértelműbb ragyogásaiban (Energia, Johannes Itten emlékére). Az igazi csoda azonban számomra ezután következik be, a vászonhoz való visszatéréskor. Szembeötlő, hogyan mélyül el, miként bensőségesedik, mint válik férfiasan líraivá az utóbbi idők olasz témájú képeinek ezerszínű monokrómja! A lila, az arany, a türkiz, a vörösek és – de még mennyire! – a fehérek micsoda pazar tobzódása rezeg a firenzei hidak alkonyi íveiben, csalóka víz-atmoszférájában! „A sokat tapasztalt és átélt bölcsnek csak a lényegre szorítkozó kifejezésével közöl minden, mégoly komplikált kompozíciót is, olyan magától értetődően, hogy az ember nem is tudja elképzelni, hogy másképpen is lehetséges lenne. Érett egyszerűség jellemzi ezeket a munkákat.” Ha Miklós legújabb munkáiról kell szólnom, aligha találnék kifejezőbb leírást Szőnyi István szavainál az idős Tizianóról. E megkésett nagybányai festő életművének valamennyi korszaka – expresszív, konstruktivista és organikus érdeklődése – a klasszikus monumentalitás védjegyét viseli. Tájképei a látókörébe kerülő, mégoly keresetlen látványt is átitató kozmikus rendezettség érzetét közvetítik, benyomásain a lét kiapadhatatlan vitalitása, zsibongó élettelisége izzik át. Piktúrája a létezés rilkei módra fegyelmezett, alázatteljes áhítata.

AHOGYAN A TÁJ FEST

Mert – ne tagadjuk – mindannyian táj-képek volnánk, táj-élmény, a világ pillanatnyi benyomása a folyton elomló impressziók sodrában, véletlen egybeesés a változékony képelemek játékában, fölsejlő ihlet, fölvillanó bizonyosság. Szívsajdító ecsetvonás, megdermedt tényszerűség fények és tónusok örök kaleidoszkópjában. Olykor tiszai csönd. Balatoni káprázat, rónasági csoda. Erdélyi impresszió. De a képben az egyszeri örökre ragyog föl. A sohasem-volt. Ezért Erdély. Elsüllyedt világ. Mély tárnája képzetnek és képzeltnek. Valamennyi képeleme jelentéssel gazdagon átitatott. Ősi énekszó lebeg a szentegyházi templom tornya körött, a madarasi kertalja nyikorgó deszkájával hallgatag mítoszok nyögnek föl, konokul szemez a sötétbe hullással az ablakkeret vakfehérje, vihar-feketítette völgy mélyén háztetők sikolya vérzik. Széthull a világ, békés egységévé esik széjjel. Vibráló szín-pászmák kazlaivá oldódik, átrétegeződő, logikus struktúrákká balladásul. Míg megfest minket ráérősen a táj. Homlokunkra a rend keresésének vágyát vési. Az értelem jegyével sebez meg a differenciálatlan, pőre anyag körében. Puha meghittségek nosztalgiáival billogoz. Zöld, lila, kármin ereket hasít vonásainkba. Veszteségek okkerével barázdál. Szemgödreinkbe karcolja a fájdalmak völgyét. Így nyer bennünk, tünékenyekben tragikus öröklétet.

TÁPAI SZÍNVÁZLAT

Ha festő lehetnék, tápai festő volnék. Állvány, háromlábú szék, tubusos fakazetta mindig a nyakamban. Vászon, paletta a hónom alatt. Töltés zarándoka lennék. Festenék ereszalját rézsút árnyékokkal, öntetszelgőn elterülő fénytavakat vályogfalak puha öbleiben. Túlhevült izzófehéret délidőben, krómsárga mészspektrumokat. Ledér kerteket kardvirágszín nyári ruhában a napozóágyon. Girbegurba utcácskák kubista szegleteit. Tompaszög-kollázst iromba házvégből, padlásdúcból. Konstruktivista sugárnyalábot rusztikus istenszömmel. Fauve-os bádogkrisztusokat. Kazlakat, kemenceformát, asszonyos zsúpokat. Élveteg széna- és méla fűszagot, balladás fűzsuhogást. Tápé volna Givernym, Montmartre-om a Költő utca, a tápai Rét meg a Barbizonom. Bohó füstgomolyokat pöfögő hangulatom a komp. Festenék egzaltált búzavirágot, hibbant pipacsot, mezei fuvallatot kalászfejű füvek élénkzöld ecsetjével, fekete mennydörgést, szittya tűzrakások félelmes hidegvörösét. Hempergő égfoszlány-karikákat. Ódon temetőt expresszív viharszínekben, fátumosan, loholó kék-vörösben, vakítva világló kápolnával. Felhőket, amint juhászodnak vizek szerelmétől, vagy ha tolul bennük az indulat eget-földet rázkódtató, pogány csaták előórájában. Kutasi, gyémánt forrás volna vízfestékem, folyamszagú temperám lila iszap. Ecsetem mártanám magmavörös, izzó napkorongba, bronzszín zúgásba, ahogy a két folyó nyeldekli egymást szerelmes, vad mohón, mártanám csobogásba, mondás alkonyzsivajba, amidőn elsüllyed a víz higgadt, hűvöskék, rezzenetlen tükrében a búcsúzó nappal a Város alant.

A TISZTÍTÓ TŰZ

A keresztény szellemiség úgy tartja: a tűz megtisztít. A misztikusok nyelvén: a tűz salaktalanító találkozás egymással, önmagunkkal az isteniben. Barkos Bea és Simon Miklós közös éveinek termését az teszi igazán értékessé, hogy két alkotó ember felelős párbeszéde hitelesíti. Hogy tiszta és kendőzetlen lenyomata egy közös igazságkeresésnek. Átizzásnak, felszikrázásnak, nyugodt, melegséget adó együtt-elégésnek. Az alkotás ugyanis – inkább, mint bárminő filozófiai levezetés – szabadság-bizonyíték. A létvállalás bátor aktusa. S a művészet akkor igaz, ha a szabadság végső fokáig izzik, ha tűzben égett. Mert – ahogyan Viktor E. Frankl tanít – az ember csakis szabadságát aktualizáló módon válhat végleges és egyetlen önmagává. És a legmagasabb rendű szabadság-tett az alkotó ember, a művész teremtő munkája. Nem feledtetve, hogy – ugyancsak Frankl szerint – a végső értelem nem más, mint a szenvedés vállalása. Ahol a művész és a misztikus tapasztalata egybeér. E művész- és emberpáros életében is ezt szemlélhetjük. Tartalmas és minden lobbanással szebb tűzben – égni.

http://www.asziv.hu/archivum/2014/julius-augusztus/szinter/egyetemes-vitalitas

“Tűzön, vízen át”

“Tűzön, vízen át” címmel nyílt meg Bea legújabb kiállítása május 19.-én a Heller Ödön Művelődési Házban, mely május 28-ig tekinthető meg, a művelődési ház nyitvatartási idejében.

A kiállítást Fabulya Andrea versmondó közreműködésével, Marton Árpád nyitotta meg. A megnyitó szövege itt érhető el:

http://www.szegedilap.hu/cikkek/muveszet-tortenes/marton-arpad–mese-a-barkos-kiralylanyrol.html

Ez pedig Fabulya Andrea írása:

Jó itt-hon!

/Barkos Bea univerzumában/

“Te édességes szép Bódoganya,
erdők-mezők gyönyörűséges,
mindig fiatal, fészkethordó asszonya,
lombzenéddel, virágaiddal, gyümölcseiddel
tündérkertté varázsolod nekünk a pusztaságot.” (Tollas Tibor)

 

Én látok. Te látsz. Ő lát. Van egy jó paradigmánk. Látunk. Barkos Bea úgy véli: ha A Föld születése című alkotást valaki mókás bohóckalapnak látja (van ilyen), akkor a mű attól fogva éli a maga bohóckalap-életét. És ez jó.

Sok minden van, ami jó, ha nézem Barkos Bea képeit. Jó, hogy nézőből befogadóvá válok néhány pillanat alatt. Befogadóvá válok, mert befogad ez a sajátos kozmosz, a “barkosbeás” világegész. Aki felmegy a Világfa tetejére: körülnéz, integet jókorát a környéken pislákoló csillagoknak. És rögtön vágyakozni kezd, hogy a Világfa gyökerét is lássa. Azt is meg kell nézni. Nosza! És megnézi. Ha pedig ezt az utat bejárta, új útra vágyik. Visszafelé (Faanyácska című alkotás). Ilyen ez a Barkos Bea által zománcolt-festett, teremtett világmindenség: sűrűn benőtt, patanyomos, növényszagú útjai vannak magos és mély közt. Emberléleklakta. Kemencemeleg. Szárnyas-madaras. És csillagvilágos. Motívumrendszere is a vertikális világ elemeiből kerekedik: magmamélytől  holdmagasig az Életfa a kapocs, és a Madár hozza-viszi a híreket: teremtésről, várakozásról, szerelemről (Egyre feljebb című alkotás). Arról, hogy az ember nincs egyedül.

Mert ha ő maga lapátra is teszi teremtőjét, civilizált világában praktikusan elhelyezi, mégiscsak fel kell néznie rá, akkor is, még így is (Lapátra tett Teremtő című alkotás). Barkos Bea tűzzománcolt keresztjei nem feszületek, hanem –ahogy maga a művész vallja–: életfák. A szarvasjárta tájakon, regés vidékeken otthon van az ember (Cantata profana című alkotás). Ez a világotthon-lét régi-új felismerése, egyben régi-új hiányérzete is a civilizációtól puhára tunyult kortárs polgárnak: nyers és kényelmetlen, mégis az egyetlenként befogadó természetközelség. Nem fotelsüppedés, hanem zizegő szalma. Nem beismert vagy nem felismert honvágy: az eredet után. Nem a rousseau-i nosztalgikus természetkultuszra, a múltba kihelyezett ember előtti idillre gondolok itt. Sokkal inkább: a számunkra is megélhető, töredékességében is a teljesség élményét nyújtó emberszagú, nyers és őszinte most-világra, amely a Barkos-képek sajátja. Mesés? Igen, amennyiben a mese olyan kozmoszba visz, amelyben otthon vagyunk. Természetes? Igen, amennyiben ez a természet nem romlatlan akar lenni, hanem befogadó: szarvasvadász-járta, kenyérsütő gazdasszony szoknyaszélét cirógató-cincáló gazdag aljnövényzet, nagy loboncú,  égkoronás fákkal. Ősmagyar? Igen, amennyiben feltétlen bizalma a szakralitás iránt a magyar sors tragikus mélységéig mutat, komor történelmi távlataiban mégis ott a megváltás hite. Nőies? Igen, amennyiben ábrázolásainak rétegzettségében mindig ott rejlik a születés-szülés kettőse, a “páros kín” enyhítő alázata, a női attribútumok, a kerekdedség szépsége. Sámánisztikus? Igen, a művészt idézve: „Mintha ezt az életformát tartanám egyedül élhető világnak, mert teljes egységben él az emberben a szellem, a forma, a környező és a belső világ, tehát az ember létezése azonos a környezet létével.”

A Fényben járó című alkotás a 2011-es firenzei Biennálén díjat nyert. Legfőbb jellemzője számomra: az anyag formátlansága. A formátlanság, mely minden formát képes felölteni: mint maga a fény, mely szétömlik, ha árad. És akkor: én látok. Te látsz. Ő lát…

Barkos Bea Tűzön-vízen át című kiállítása 2014. május 28-áig tekinthető meg a tápéi Heller Ödön Művelődési Házban (Budai Nagy Antal utca). Én még megnézem néhányszor…Mert jó LÁTNI.

 

Kiállítás

A Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár szeretettel meghívja Önt és barátait 2014. február 27-én (csütörtökön) 17 órára SIMON MIKLÓS festőművész FÉNY-T-ÖRVÉNYEK című kiállításának megnyitójára.

A tárlatot Marton Árpád újságíró nyitja meg. A rendezvényen közreműködnek a Dugonics András Piarista Gimnázium Népzenei Kamaraműhelyének növendékei és verset mond Fabulya Andrea.

A kiállítás megtekinthető 2014. március 29-ig az 1. emeleti folyóirat-olvasóteremben.

 

Ismét lesz tűzzománc szeptembertől

Tervünk szerint csütörtökönként fél 4-től 7-ig, Szegeden, a Dugonics András Piarista Gimnáziumban. Egy igen jól felszerelt terem áll itt a rendelkezésünkre.  Diákoknak más lehetőségük van, nem diákoknak havi 4000 Ft a térítési díj, ami a tudást, a kemencehasználatot és az anyagköltséget foglalja magában.[gmap addr=”6724 Szeged, Bálint Sándor u. 14″]Tooltip[/gmap]