“Tűzön, vízen át” címmel nyílt meg Bea legújabb kiállítása május 19.-én a Heller Ödön Művelődési Házban, mely május 28-ig tekinthető meg, a művelődési ház nyitvatartási idejében.

A kiállítást Fabulya Andrea versmondó közreműködésével, Marton Árpád nyitotta meg. A megnyitó szövege itt érhető el:

http://www.szegedilap.hu/cikkek/muveszet-tortenes/marton-arpad–mese-a-barkos-kiralylanyrol.html

Ez pedig Fabulya Andrea írása:

Jó itt-hon!

/Barkos Bea univerzumában/

“Te édességes szép Bódoganya,
erdők-mezők gyönyörűséges,
mindig fiatal, fészkethordó asszonya,
lombzenéddel, virágaiddal, gyümölcseiddel
tündérkertté varázsolod nekünk a pusztaságot.” (Tollas Tibor)

 

Én látok. Te látsz. Ő lát. Van egy jó paradigmánk. Látunk. Barkos Bea úgy véli: ha A Föld születése című alkotást valaki mókás bohóckalapnak látja (van ilyen), akkor a mű attól fogva éli a maga bohóckalap-életét. És ez jó.

Sok minden van, ami jó, ha nézem Barkos Bea képeit. Jó, hogy nézőből befogadóvá válok néhány pillanat alatt. Befogadóvá válok, mert befogad ez a sajátos kozmosz, a “barkosbeás” világegész. Aki felmegy a Világfa tetejére: körülnéz, integet jókorát a környéken pislákoló csillagoknak. És rögtön vágyakozni kezd, hogy a Világfa gyökerét is lássa. Azt is meg kell nézni. Nosza! És megnézi. Ha pedig ezt az utat bejárta, új útra vágyik. Visszafelé (Faanyácska című alkotás). Ilyen ez a Barkos Bea által zománcolt-festett, teremtett világmindenség: sűrűn benőtt, patanyomos, növényszagú útjai vannak magos és mély közt. Emberléleklakta. Kemencemeleg. Szárnyas-madaras. És csillagvilágos. Motívumrendszere is a vertikális világ elemeiből kerekedik: magmamélytől  holdmagasig az Életfa a kapocs, és a Madár hozza-viszi a híreket: teremtésről, várakozásról, szerelemről (Egyre feljebb című alkotás). Arról, hogy az ember nincs egyedül.

Mert ha ő maga lapátra is teszi teremtőjét, civilizált világában praktikusan elhelyezi, mégiscsak fel kell néznie rá, akkor is, még így is (Lapátra tett Teremtő című alkotás). Barkos Bea tűzzománcolt keresztjei nem feszületek, hanem –ahogy maga a művész vallja–: életfák. A szarvasjárta tájakon, regés vidékeken otthon van az ember (Cantata profana című alkotás). Ez a világotthon-lét régi-új felismerése, egyben régi-új hiányérzete is a civilizációtól puhára tunyult kortárs polgárnak: nyers és kényelmetlen, mégis az egyetlenként befogadó természetközelség. Nem fotelsüppedés, hanem zizegő szalma. Nem beismert vagy nem felismert honvágy: az eredet után. Nem a rousseau-i nosztalgikus természetkultuszra, a múltba kihelyezett ember előtti idillre gondolok itt. Sokkal inkább: a számunkra is megélhető, töredékességében is a teljesség élményét nyújtó emberszagú, nyers és őszinte most-világra, amely a Barkos-képek sajátja. Mesés? Igen, amennyiben a mese olyan kozmoszba visz, amelyben otthon vagyunk. Természetes? Igen, amennyiben ez a természet nem romlatlan akar lenni, hanem befogadó: szarvasvadász-járta, kenyérsütő gazdasszony szoknyaszélét cirógató-cincáló gazdag aljnövényzet, nagy loboncú,  égkoronás fákkal. Ősmagyar? Igen, amennyiben feltétlen bizalma a szakralitás iránt a magyar sors tragikus mélységéig mutat, komor történelmi távlataiban mégis ott a megváltás hite. Nőies? Igen, amennyiben ábrázolásainak rétegzettségében mindig ott rejlik a születés-szülés kettőse, a “páros kín” enyhítő alázata, a női attribútumok, a kerekdedség szépsége. Sámánisztikus? Igen, a művészt idézve: „Mintha ezt az életformát tartanám egyedül élhető világnak, mert teljes egységben él az emberben a szellem, a forma, a környező és a belső világ, tehát az ember létezése azonos a környezet létével.”

A Fényben járó című alkotás a 2011-es firenzei Biennálén díjat nyert. Legfőbb jellemzője számomra: az anyag formátlansága. A formátlanság, mely minden formát képes felölteni: mint maga a fény, mely szétömlik, ha árad. És akkor: én látok. Te látsz. Ő lát…

Barkos Bea Tűzön-vízen át című kiállítása 2014. május 28-áig tekinthető meg a tápéi Heller Ödön Művelődési Házban (Budai Nagy Antal utca). Én még megnézem néhányszor…Mert jó LÁTNI.