Marton Árpád

Az otthonkereső

– Simon Miklós 80 –

Elhangzott a Démász Galériában 2017. szept. 1-én

 

Az otthon keresése. Alaposabban elmélyedve Simon Miklós életművében, ez a fogalom tetszik a legtalálóbb közös nevezőnek e későn fölfedezett alkotó munkái láttán. A tömören megfogalmazott táj- és utcarészletekben, a drámai izzású szín-lángnyelvekben, az energiától hevülő felületekben és a néhol naivitásig rajzos kontúrokban mintha a megragadás, az összefogás makacs akarása találna telibe. Bevésni valamit a világ kemény, közönyös felületébe. Akár a kisdiák az iskolapadba.

Simon Miklós képeinek gyermeki közvetlenségére gondolok itt, ami minden csodálóját azonnal megragadja. Keresetlenségükre, tiszta erejükre. Arra, ami bennük örökifjúi vonás. A művész tisztviselőcsaládból származott. Csonka polgári családból. Édesanyja csupán öt éven át húzhatta ölébe. És az első, e legnagyobb elszakadást újabb meg újabb veszteségek tetézték: árvaház, megbélyegzettség, a lehetőségek beszűkülése, mellőzöttség. Ha édesapja, a békebeli városházi hivatalnok érdemei nem lettek volna elegendőek a kommunista rendszer szemében, Simon Miklós hamar saját jogon is szert tett a szégyenbélyegre: ötvenhat októberében mindenütt ott találjuk, ahol csak fölemeli fejét a polgári becsület – a Takaréktár utcai sortűznél, a Toronyról diadalmasan eltakarított ötágú csillag vízbe bocsátásánál. Csoda-e, hogy élete a továbbiakban is a kádári konszolidáció árnyékos utcafelén zajlik szolid csöndességben? Miklóst azonban ez a legkevésbé sem tántorítja el festői ösztöneinek követésétől. Folytatván az árvaházi pártfogója, Czinke Ferenc és a család művészbarátja, Tóbiás György biztatására megkezdett utat, ha csak teheti, lesben áll, hogy amit az emberek világa megvont tőle, visszaszerezze a természet körében: elmerüljön a lét kimeríthetetlen káprázatában. Talán a fentiek szolgálnak magyarázatul ama tényre, hogy – bár karakteres kézjegyeket hagy a hatvanas-hetvenes évek konstruktívabb, geometrikusan tömörítő és szűkszavúságukban monumentális lapjain is -, Simon Miklós újra meg újra visszatér kedves műfajához, a látképhez. E meghitt kisvilágok keretei közé száműzi ama tény is, hogy a párizsi Balzac Galéria 1964. évi, 19 nemzetet reprezentáló kiállítására a francia zsürórok által beválogatott két alkotásának sikerét idehaza tudatos elhallgatás követi. Hasonlóképp Johannes Itten emlékének ajánlott nagyméretű zománca esetében, amelyet – alighogy hazakerült a Firenzei Biennálé kiállításáról – a helyi műítészek érdemtelennek találnak a közfigyelemre. Nem véletlen, hogy tematikus érdeklődése mindegyre a gyökerek, a történelmi bizonyosságok felé fordul: a falu világa, Erdély, a kukoricafölddel elszántan dacoló Árpád-kori templomrom felé. Emberarcú kontyos házai, összeszorított ajkú, szikár csűrjei és a csontvázként felkísértő gótikus ívbordák után, nemrégiben jelennek meg ismét tábláján az ember, a szenvedő ember arcvonásai, az Emberfia világraszóló kínlódása.

És mert otthona az égben van, ez az otthonkereső művész a templomi díszítőművészet ősi műfajában, a zománcban mutatja fel szellem és anyag, test szerint való és lelki, múlékony és maradandó, amorf és egyetemes arányú, egyszeri-esetleges és örök-abszolút szintézisét. Letisztult, geometrikus rekeszzománcai mintegy a lét energetikájának kínálnak szentségházat izzó vöröseikkel, varázslatosan kéklő tengerszemeikkel, kiolthatatlan naparanyukkal. Amely színek fölötti szín – a maradandónak lévén lakhelye a vizualitás körében – a tér- és időfeletti kétségbevonhatatlan tanúsága, az alkotói vállalás aranyfedezete. Ember, otthont kereső: gyökereid az égbe nyúlnak.  

 

Sárga, kék

– Simon Miklós nyolcvanadik születésnapjára –

 

Nap fénye, alkony ujjnyoma a házon.
A vásznon újraszületik
minden, mi volt vagy
nem is lehetett. Leletek
lét ködéből: sárgából, kékből,
álomból és valóból.
Amilyen, vagy amilyennek
lennie kellene. Helyek és dolgok
szelleme színekből-árnyból.
Aki voltál, és aki e szép
öncsalás nélkül nem lehetnél.
Sosemvolt régi otthon
világlik át a lombon.
Zsúpon s hegytetőn mintha
valami ismerős köszönne. Hinta
leng emlék-majálisokból.
Fényfoltokból-síkokból,
sodródó látszatokból
ecseted teremt rendet,
mert – akár árva gyermek –
rettegsz az elveszéstől. A Széptől
remélsz hát egy tál leveskét,
a Szépben ölelgeted
anyád elporlott testét.
Mennyi könnyet old s köt a festék
színekké lelked kanavászán!
Akárha sárga lámpa
meleg otthonossága
egykor, gyerekszobádba.
Azúr és márga. Árva lelked
ölelve lel föl régi kertet.
Aklok, palánkok, kazlak és kemencék,
templomok csöndes íve, szent romok, vizecskék,
asztag vastag fehérje, folyókanyar hajnali fénye
köréd sereglenek. Világod világlik.