Áradás 2013

Mi így láttuk a Tisza áradását Szegednél.

aradas

 

Szeged napja

Fél évszázados munkásságának elismeréseként, Szeged napja alkalmából Szegedért emlékérmet vett át Miklós, a május 17.-i ünnepi közgyűlésen.

283712589368956

Kedves Látogató!

Ön egy olyan megújult honlapra látogatott, ahol 2 ember egy műtermének élete, az ott születő munkák elevenednek meg.

Mindketten festünk és tűzzománcokat készítünk.
Miklós több évtizedes festői munkássága megmutatja hol expresszív, hol impresszionista módon, hogyan viszonyul a környező világhoz.
Én saját gondolataim által vezéreltetve festem az élményeimet.
Mindketten sokszor visszanyúlunk őseink, a Kárpát-medence magyar kultúrájának gyökereihez.
A tűzzománc elvarázsol mindkettőnket, ahogy a kemencében forrnak és egymásra hatnak az üvegszerű anyagok, majd megszakítva az izzást,lehűlés után az üveg kemény, játékos, tükröződő, rejtőzködő felületté válik és valami  soha véget nem érő érték születik meg. 

A fém ugyan kemény, de az azon létrejövő színharmónia, esetleg izgalmas felület játékossá, meleggé, emberivé teszi a rideg fémet.
Bea

Gondolatok Bea munkái láttán- Dr. Andó István

“Bea tűzzománc kompozícióin keresztül betekinthetünk egy forrongó, saját elképzelései által meghatározóan motivált, azaz a saját útját járó, állandóan kísérletező művész képzeletvilágába.

Bea munkái nemzeti kultúránkból, annak képi és képzeletvilágából sarjadzik, mely legféltettebb kincsünk, melyben összefonódik egymással múltunk és jelenünk, és ami nemzeti azonosságtudatunkat biztosítja. Nemzeti kultúránk évezredes történelmünk során létrejött érték, melyet generációk sora hozott létre, alakított és ad tovább. Küzdelmes a múltunk és viszontagságos a jelenünk, azonban ebben, a fennmaradásunkért folytatott folyamatos küzdelemben nemesedett kultúránk.

A zománc művészete is a messzi múlt öröksége. A kísérletező ember olvasztott össze homokot szódával, fémoxidokkal. Mattfényű üveget és csillogó zománcot kapott. Az ősi Egyiptomban, ötezer évvel ezelőtt gyönyörködhettek először a színes üveg és a zománc szépségében. Ettől kezdve az üveg és a zománc művészete folyamatosan él, mint a tűzzománc, a templomok ólomkeretes üvegei és ezeknek könnyed változata, a festett üveg. Bea a klasszikus tűzzománc technikával, rekeszzománc eljárással és az ősi erdélyi sodronyzománc technikával készült, az ősi ereklyetartók mintájára készült munkáit egyaránt elhozta magával. Ezeket a módszereket zománcképeken, ékszereken, használati tárgyakon szabadon használja, sőt merészen kombinálja őket egymással. Az egyre biztosabb kézzel dolgozó és festői kvalitásokkal megáldott és talán óvatosan ebben az irányban terelgetett művésznő bravúrosan megalkotott képeivel megcáfolja azt a széles körben elterjedt véleményt, mely szerint a már évezredek óta ismert tűzzománc-művészet, nem tekinthető önálló alkotómunkának. Kiállításait eleinte urával és társával közösen tartotta, azonban evés közben jön meg az étvágy és most már több egyéni kiállítást tudhat már maga mögött, ezek révén szinte az egész országban és határainkon túl, Olaszországban és Németországban is ismerik nevét. Tűzzománc képeket, díszdobozokat, egyedi tervezésű ékszereket készít grafikusi-, rekesz-, sodrony-, áttört tűzzománc technikával. E mellet fest üvegeket: faliképeket és lakberendezési tárgyakat.

A művészetekkel való találkozásunk ünnep. A mindennapok rohanása megáll, a színházak, a hangversenytermek és a tárlatok áhítatában a lélek ölt testet. Életünk nagy része azonban a szürke hétköznapok irodáiban, lakásaiban, konyhákban, sokszor otthonokból élőhelyekké változott színtereken zajlik. Ritka alkalom, amikor néhány percet elcsenünk a rohanásból, hogy érezzük a látomások borzongását, átérezzük az alkotásban rejlő gyötrelmet vagy a felszabadult örömöt.

De ha körülnézünk, látjuk, hogy környezetünket mi alakítjuk, és valamennyien arra törekszünk, hogy a természetet, vagy valami számunkra természeteset és egyedit vigyünk a környezetünkbe.  Bármit, ami a teret otthonná, önmagunkat, a biológiai lényt pedig egyénné nemesíti. Ebből a szempontból mindegy, hogy a gyerekszoba falát egy ütött-kopott, de a gyermekünk számára személyesen dedikált poszter, vagy Csontvári, Sétalovaglás a tengerparton című festménye díszíti. Környezetünk alakításában érzelemre van szükség, nem pedig a vígasztalan, üres formára.

Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, amikor Barkos Bea és társa/mestere Simon Miklós munkáit nézegettem tápéi otthonukban. Azt a varázslatot érzem munkájuk igazi értelmének melynek nyomán sivár tárgyi világunk nemessé formálásával, színvilágának játékosan teremtő alakításával emberivé teszik a szürke hétköznapok színtereit: az irodákat, a lakásokat, a konyhákat, a viselt ruhát, a tükröst, a divatot, egyszóval környezetünket.

Így varázsolnak a lakásból otthont/családi fészket, az ott élő lakosból polgárt; ennek nyomán válik az országból haza, és az ideiglenesen az élőhelyen tartózkodó lakosságból a haza polgára.

Bea munkájának az ereje a tiszta forrásban rejlik. Bemutatja, hogy létezik egy tiszta, a múltunk kristályainak elegyéből származó, a színes képzelet szülte világ, mely múltunkban gyökeredzik, jelenünket táplálja és a jövő felé visz bennünket.

Bea néhány alapmotívuma: Az égig érő fa (életfa vagy világfa) népművészetünk leggyakoribb jelképe. Őseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az emberek szeme előtt folyik le és teljesen hasonlatos az ember életrendjéhez. Ám a növényzet tavasszal újraéled, viszont az ember fizikai léte halálával látszólag véget ér. Az ember a vegetáció örök megújulását azonban átvitte az emberre, ezt egy fa életére, egy olyan fáéra, amely nem vet árnyékot, egy távoli, mesés helyen érleli gyümölcseit, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el.

Az életfa ágainak és virágainak a száma szigorúan megszabott, legleterjedtebb a hármas elosztás, de találkozunk annak többszörösével is. E fa ágai között ott van a Nap (a férfi), a Hold (a nő szimbóluma). Az ágak kavargása nyomán születik a szél. Olyan csodálatos fa ez, hogy nemcsak a Hold jár el az ágai között, hanem a Nap is. A csodálatos fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományban jártas ember találhatja meg, a közönséges ember csak hírét hallja, de látni nem láthatja. Bea két képén is láttatja ezt velünk és láttán megborzongunk.

Másik leggyakrabban használt motívuma a palmetta. Eredete az ókori görögökig nyúlik vissza, de valószínű, hogy a sztyeppei népek művészetében ettől függetlenül, vele időben párhuzamosan alakult ki. Az egymásba végtelenül fonódó bimbódzó ágakból alakult minta az örökkévalóság szimbóluma, mely mint az örökkévalóság, az újjászületés motívuma a honfoglaláskori tarsolylemezeken, övvereteken, korsókon és egyéb használati tárgyakon meghatározó díszítőelemként igen gyakran fordul elő.

Igen gyakori szimbólum Bea zománcképein a sólyom, a kerecsen, a magyarok turulmadara és a belőle származtatható griff motívum. Igaz nem húsvétkor, hanem a téli napéjegyenlőség napján, az egyre hosszabbodó nappalt, az újjászületést, az újjászülető napot, a megújulást köszöntötték az Árpád-korban kerecsen-eresztéssel. Érdekességként jegyzem meg, hogy a kerecsen eresztés annyira bevett szokás volt, hogy XVII. sz-ban mint pogány szokást, rendeletben is tiltani kellett. (A napéjegyenlőség három nappal tér el karácsonytól —–gondoljunk rá: karácsony-kerecsen, mennyire hasonlóan hangzik egymáshoz). Honfoglaláskori tarsolylemezeken, hajkorongokon gyakran látjuk a turult, egy tarsolylemezen, együtt jelenik meg a griff és a kereszt, az avarkori, de mindenképpen a magyarsághoz köthető nagyszentmiklósi kincsen a kereszt ugyancsak kitüntett helyen jelenik meg.

Mindez azt mondja, hogy a kereszténység nem egyik napról a másikra a barbár magyarokra zúduló Istencsapása volt, hanem a honfoglaló magyarok már korábban is találkoztak ezzel a vallással. A kereszténységre való áttérés tehát nem lehetett egyik pillanatról a másikra bekövetkező esemény, hanem gyökerei a honfoglalás előtti korba nyúlnak vissza, viszont az áttérést követően is sokáig éltek együtt az un. pogány hagyományokkal. A magyarság történelmének gyökerei ezért messze, a honfoglalás előtti korokba nyúlnak vissza, és elemei a történelem során mindig jelen voltak és, mint ezen a kiállításon is látjuk, napjainkban is köztünk élnek.

Bea és Miklós, szenvedéllyel kutatják a természetet és figyelik a kemencében a tűz erejét magukba olvasztó mesealakok sorsát. Bea zománcainak a szépsége legalább annyit köszönhet a szenvedélynek és bohém természetének, mint a kemence tüzében zajló, megismételhetetlen vegyi folyamatoknak. A csodálatos kerámia, az ősi japán raku vonzerejét is sokszor az aszimmetrikus forma és a szabálytalanul kiégett máz adja, csakúgy, mint a tűzzománcét. A raku és a zománc szépsége természetes környezetben, a használat során érvényesül. Napjainkban, a művészet világában a szabálytalan formának, és rendhagyó mintának különleges jelentősége van. Félreértés ne essék. Én személy szerint nem a szándékosan létrehozott torz formákhoz vonzódom, hanem ahhoz, ami enyhén bizarr, mely minden művészet egyik velejárója. A csöpögő érzelgősség, a szentimentalizmus pillanatnyilag megragadhat, de csak a szánalom miatt, mert zsákutcába vezet.

Bea munkái könnyen érthetők. Érthetők, mert alkotóelemei ősi szellemi és tárgyi kultúránk részét képezik. Tudatunk nem fogja fel, hogy honnan származnak, de érezzük őket, velük rezonálunk. Az alkotásain szereplő motívumok az ősi, sokszor a kőkorszakig visszanyúló motívumkincsből a néprajzon keresztül jutottak el hozzá, hozzánk. Úgy vagyunk művészetével, mint Bartók zenéjével: érezzük, mert része annak a tárgyi és szellemi kultúrának, amelynek évezredek óta nap, mint nap valamennyien részesei vagyunk. Tehetséges nép vagyunk és a tehetség kibontakoztatásához mindenkinek lehetőséget  kell adni. Kultúránkat ösztöneinkkel érezzük, újrateremtjük és tudatosan továbbadni egyszersmind kötelességünk. A tiszta forrásból merített kincset tovább kell adni gyermekeinknek. Bea szilárdsága nemcsak a forrás tisztaságában rejlik. Ő a forrás tiszta vizét adja tovább mindazoknak, akik képzőművész táborában elfogadják Őt mesterüknek és az út kezdetén hajlandók kézen fogva lépkedni vele.

Kodály Zoltán így szól erről: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk.” Ehhez a munkához és sokszor talán szenvedéshez kívánok sok erőt és sikert Barkos Beának.”

Dr. Andó István

 

 

Őszi Kulturális Fesztivál

Tűzben égve kiállításunkat Marton Árpád (művészeti író) nyitotta meg. Közreműködött a Mentés Másként zenekar.

[youtube id=”WQiZmq5iJEE”]

A tárlat kapcsán interjút készített velünk az SZTE tv.

[youtube id=”R3vgGl0Vtl8″]

VIII. Firenzei Kortársművészeti Biennálé

2010-ben meghívást kaptunk a 8. Firenzei Kortársművészeti Biennáléra. Az interneten találtak rá a munkáinkra. A meghívásnak eleget tettünk és 60 ország 600 művésze közül mi képviseltük hazánkat.
Nagy méretű, különböző eljárással készült tűzzománc faliképeket mutattunk be. Ezt a műfajt ugyancsak egyedüliként tőlünk láthatta a nagyérdemű közönség.
Gyűrt lemezekből, rekeszzománc és festőzománc eljárással készült munkákat mutattunk be. Mivel mind a ketten visszanyúlunk ősi gyökereinkhez, sokat tudtunk beszélni az érdeklődőknek Magyarországról, történetéről, ősi írásbeliségéről,  s arról, milyen ősi kultúra hordozói vagyunk.
A modernebb hangvételű munkákra is nyitott volt a látogatók zöme.
Azt hiszem, betette a tűzzománc munkáink által lábát a biennálé kortárs képzőművészeti műfajai közé.
A biennáléval azonos időben Kerekes Erzsébet és Ács Mária, akik akkor a magyar közösség titkára és elnöke voltak, ugyancsak rendeztek egy önálló kiállítást munkáinkból.
Jó lenne tanítani mindenhol az iskolákban ezt a csodálatos művészeti eljárást kül-és belföldön, hisz egyik legkiválóbb nemzeti kincsünk, a magyar korona ugyancsak tűzzománc l remekművek által üzen a mai kor emberének.