Hódmezővásárhelyi tárlat megnyitó

Dicsértessék a Fény!
-Gondolatok Simon Miklós festőművész Hódmezővásárhelyi tárlatának megnyitása kapcsán.-

Barátsággal köszöntöm Kedves Mindnyájukat, Simon Miklós festőművész személyes világában.
Mert hát egy kiállítás látogatás, egy megnyitón való részvétel felfogható egy póztalan, vagy izgalommal teli műterem látogatásnak is a Mester alkotói műhelyében, egy intim, őszinte, vívódásokat és örömeket rejtő térben.
De, mi is az indítéka egy-egy ilyen bekopogásnak?!

Vannak itt többen a családi kötelékek, a barátságok, művészbarátságok okán, de ezen túl, talán mindnyájunknak kicsit olyan lehetőség ez, mint amiért –talán profán a hasonlat- például egy konditermet, jelen esetben egy szellemi konditermet keresünk fel, ahol kevésbé használt képességeinket dolgoztatjuk meg mesterségesen. Felgyülemlett mérgeket közömbösítünk a napi ügyeink kikapcsolásával és hagyjuk magunkat elragadtatni a teljes valónkat igénybe vevő program által, hogy utána közérzetünk, testi és lelki egészségünk jobbá váljon, szívesebben nézzünk a tükörbe és mások szemébe, hogy jobban érezzük magunkat saját bőrünkben.

A műtermek világába való beköszönés, kíváncsiság mások, egy–egy művészember gondolataira, az élettel, napi világunkkal –tulajdonképpen saját problémáinkkal – kapcsolatos válaszaira. Érdeklődő, fogódzót kereső ez a látogatás, mert talán hiányérzetünk van, hogy nem értjük világunkat, nem reagálunk kellő mélységgel a körülöttünk futó eseményekre. Nincs időnk érzéseink komolyan vételére, talán nincs bíztató, erősítő partnerünk hozzá. Így gyakran csak a kiüresedést érezzük, valami örömnek, valami, vagy valaki bíztatónak a hiányát.

Igen, sokan tudják, tudjuk, hogy a művészet, legyen az zene, tánc, költészet, képző és iparművészet, sőt szerencsés pillanataiban maga az építészet is, egy megfoghatatlan és definiálhatatlan hatóanyagú közvetítő lelkünk transzcendens igénye és a teremtett világ alkotójának érintése között. Van, ahol ezt múzsának, ihletnek, isteni szikrának, áldott, vagy kegyelmi állapotnak hívják.
Ez az a jelenség, melyre tudat alatt minden pillanatban vágyakozunk. És ez az a jelenség, kapcsolat, ami ritkán jön létre napi rohanásaink közepette.
Idő és figyelem kell hozzá, úgy a legkisebb dolgokban – mint amilyen egy emberi gesztus, szó, vagy éppen érintés- mint ahogyan figyelem kell környező világunk nagyobb összefüggéseinek szellemi, tárgyi, vagy éppen táji alkotóelemeinek a valóságoson túli, mélyebb értelmű észleléséhez is.

A tűnődés, a meditáció ezen dolgok felett – melyet lassan csak luxusként engedélyezünk magunknak- maga a kép készítése a festő számára, de a kép világában való elmélyülés viszont elgondolkodási lehetőség nekünk látogatóknak is, a művészetbe fogódzóknak.
Ez az, amiért itt vagyunk, amire egyre nagyobb szükségünk van, még akkor is, ha sokak, a kinti világ emberei könnyen gúnyolódnak rajtunk művészetkeresőkön, ha például verseskötetet látnak a kezünkben, értékesebb zenével, igényesebb épülettel,  vagy éppen képzőművészettel kúráljuk magunkat.

Egy kiállításon, műfajából adódóan sok kép van. Ez természetesen öröm, de néha a jobb kapcsolat érdekében szeretnénk csak eggyel foglalkozni, mint ahogyan egyedül van az ikebana a japán házban, vagy ugyanott, egy jól komponált építészeti térfal képkeretszerű kivágásában a cseresznyefaág látványa, elválaszthatatlanná téve a természeti és művi világ egymásmellettiségét.
A japán építészet és komplex keleti látásmód emblematikusan hirdeti, a részben az egészet megtalálásának képességét, régóta gyakorolja és építkezik belőle. De talán nem csak őrájuk jellemző a környező világ mélyebb megértésének kultúrája. Mert hát másról szól-e egy kolostorkerengőnek a kerti mikró tájra fókuszált világa, vagy L’ Corbusier modernista villáinak tetőterasz pergolái, melyek szélesvásznú tájképi keretben kínálják a mindenség fénnyel épített összefüggéseit a szerencsés lakóknak.

Ilyen szerencsésnek érezhetjük magunkat mi, Simon Miklós tárlatára látogatók is.

A képek felrakásával, dramaturgiai rendbe, vagy éppen intim párbeszédbe állításával kívülállóként mi magunk is azt vettük észre, hogy terjedő fény és derű tölti meg a termeket. Lelkünk lehorgonyzottsága szakadozik és észrevétlenül könnyebbek, nyitottabbak, a képek hatása alatt talán jobbak is leszünk.
Bízvást ezért toporgunk itt jó néhányan, nyílt-derűsre formálódó arccal, hogy részesei lehessünk egy festői életpályán megélt transzcendens élmények magával ragadó kisugárzásának.

Sokszor jut eszembe Pascal, aki így tűnődött: … a világ dolgai nem mutatják azt, hogy van Isten, de azt sem, hogy nincsen. A világ dolgai rejtőzködő Istenről beszélnek….

Hát igen, a Mesteri tanítást is példabeszédekben halljuk és a válaszokat mégis mindenki megérti, sőt szívesebben, sokszínűbben teszi magáévá, mint a bölcselkedő okítást.
Így válik sajátos, tudat alatti példabeszéddé Miklós képein Zebegény, a Maros, vagy éppen a Tisza part szikrázva robbanó, a tájat kontrasztossá rajzoló fényeinek, vagy suttogóan védő tükröződéseinek világa.
Erdély drámájának ábrázolása úgy születik meg a   „Múltunk jelene”  című képén – talán a jövőre nézve erőt, hitet és dinamizmust rejtő fénytörései által- hogy azt az ember legszívesebben egy kortalan, steril, de mégis nagyvonalú, un. minimalista építészeti környezetbe helyezve nézné-nézné, bízva abban, hogy egyszer mégiscsak megérti a kép titkát.

Ezt teszi velünk a jó képzőművészet, a jó kép. Közvetíti mások megélt élményeit, melyek magukkal ragadhatnak, személyes megerősítést adva új gondolatok, összefüggések felfedezésére, vállalására, vagy az életöröm mindenek ellenére való igénylésére. Persze inspirálhatnak hasonló felfedezések megtételére saját munkánk terén, csupán belekapcsolódva a látványba, időzve annak meditatív világa előtt vagy bíztathatnak éppen a képzőművészet gyakorlására, kinek-kinek a talentumai szerint.

Miklós sokpróbás életútján talán ugyanígy képektől kapta első bíztatását – az Apa szenvedélye okán- az otthon falán sorakozó kortárs szegedi és alföldi festők munkáitól.
A háború utáni deformált világ, politikai nagyjai a megelőző korban gyökerező családokat – legyenek azok bármilyen szorgalmasak és segítőkészek- lehetőségekben, így a gyerekek taníttatási lehetőségében sem kívánták kényeztetni.
Maradt a példabeszéd erejű élet, dolgozz, hogy dolgozhass munka után a festőállvány mellett is.
Rejtőzködően épülő képzőművész pálya indult el. Minden rossznak tűnő élethelyzetben, a Teremtő érintésével terelgetve ezt a csöndes, végtelenül szerény, törékeny embert a művészet transzcendens kapcsolatokat teremteni tudó képességei felé.
Munkácsy díjas grafikusművész, mint nevelőotthoni tanár.
Inspiráló zebegényi szabadiskolai évek Szőnyi István lábnyomán, a kor legjobb művész és művészettörténet tanáraival.
1964-ben a névtelenségből, külföldiek által kiválasztott képei a Párizsi Balzac galéria falain szerepelnek a kollektív európai kiállítás magyar munkái között. Majd Winkler és Lelkes István mentori pártfogása, informális barátsága kíséri.

A kor és a kor által gyúrt, gyötört lélek konstruktív világa, sötét színei jelennek meg első munkáin. Zebegény fedezteti fel vele a fény varázsát, a táj, a levegő (talán mások számára a semmi) ábrázolásában rejlő lehetőségeket.
A nagy léptékű festői gesztusok mellett természetes igény a rajzolás, sőt a míves mikrovilág keresése. Figurális rajzai, aktjai külön tárlatot igényelnének. Ebben a keresésben lesz értője, mestere a tűzzománcnak, mely által a lélek legintimebb világából küld üzeneteket számunkra.

Gyurkovics Tibor szavaival élve: az Isten nem szerencsejátékos.
Az Ő általa formált ember –Miklós- megözvegyülése után, erőtadó társat kap. Kettejük szeretetkapcsolata nemcsak hétköznapjaikban, de a művészet világában is gyöngéd kölcsönösségben ölt testet. Talán nem véletlenül fényesebbek, derűsebbek az utóbbi évtized gyönyörű munkái.

A kiállításra készülvén az eddig köztünk meglévő, kölcsönös tisztelet talán már barátsággá erősödött, melyet ezúton is köszönök.
Miklós, jó a képeid között lenni. Hálás lehetsz a Sorsnak, hogy hitet adó, tanulságokkal teli évtizedekkel formált a művészet feladatainak erős és következetes megvalósítójává, a fény méltó dicsérőjévé.
Isten éltessen!

Szeged,  2007-01-25

Koczor György

Nagybányai kiállítás megnyitó

Kedves közönségünk, igen tisztelt vendégeink, meghívottaink!

Mintha erdélyi MAGYAR alkotóművész műtermébe léptem volna, amikor ezeket az alkotásokat először megpillantottam. Az „erdélyi” itt persze nem lakhelyet jelent, s a „magyar” sem bejegyzést egy személyi igazolvány nemzetiségi rovatába. Kárpát-medencei és magyar szemmel nézve ismerősként köszönt vissza a színek világa, barátságosan integettek felém a formák, a motívumok – az otthon hangulata fogadott.

Egy művészházaspár munkáiból válogatták a most kiállított alkotásokat. A Szeged-Tápé-i Barkos Beáta és Simon Miklós zománcképeiket és festményeiket hozták magukkal a nagybányai közönség körébe.

Simon Miklós 1964 óta állít ki, munkái nyugodtan mondhatjuk, világszerte megtalálhatók: Párizstól Los Angelesen át Tajvanig õrzik magán- és közgyûjtemények festményeit. Alapítója a Szegedi Szépmíves Céh-nek, tagja a Szabad Képzõ- és Iparművészek Szövetségének. A Mester-Tanoda Alapítvány alapítója. A Tápéi Tűzzománc Tanoda Alapítvány művészeti vezetője.

Ha végignézünk festményein, megállapíthatjuk: sokoldalú érdeklõdése, változatos témaválasztása ellenére sajátos hangulat, kevés kivétellel azonos színvilág és atmoszféra lengi be ezeket az alkotásokat, amelyek szinte nagyanyáink titokzatos félhomályban derengõ szobabelsõit juttatják eszünkbe. Akár a falusi környezetbe, az öreg, elhagyott házak, nyikorgó padlásfeljárók rusztikus világába nyújtanak betekintést olajképei, mint a „Grádics Kõtelken”, vagy a „Nagyanyó szövõszéke” címû festmények, akár erdélyi élmények lecsapódásai, mint a gyergyószárhegyi képsorozat, ugyanolyan kissé borongós, ugyanakkor jólesõ, kemencemeleg hangulatot keltenek bennünk, mint a „Tápéi Krisztus”, vagy az „Esztergomi bazilika” látványa; erõ és harmónia rejtõzik bennük. Pasztelljei is súlyos, mély tónusú képek. Tájképei már derûsebbek, a színeket, a természetet, a Balaton menti vidéket, a Duna-kanyart, a Tisza-Maros szögét, de a mediterrán hangulatot is kedvelõ mûvészt tárják elénk. „A természet kifogyhatatlan témalehetõség, sosem csalódtam benne” – vallja Simon Miklós. Az ember azonban ritkán jelenik meg ebben a tájban. Ebben a vonatkozásban ezen a tárlaton leginkább portréira érdemes figyelnünk, amelyek egyike magát az alkotót ábrázolja.

Külön kell beszélnünk Simon Miklós egyedi tûzzománc festményeirõl. Ritkán van alkalmunk ilyen munkákat látni, hiszen a nagybányai mûvészek egyike sem „zománcozik”, s Erdély-szerte is kevesen vannak, akik ennek a képzõmûvészeti ágnak hódolnak.

A tűzzománc nemesfémre égetett, 800 °C-on változatos technikával felvitt üveganyag, amely az üvegen átható fényt tükrözi vissza, és így olyan színeket képez, amelyeket máshogyan nem lehetne megfesteni. A tűzzománccal az ókortól kezdve fogalmaztak meg örök emberi értékeket, hiszen olyan tartós anyagról van szó, amely évszázadokkal később is üzen a ma emberének.

Talán kevesen tudják, hogy nekünk, magyaroknak, milyen mély történelmi kapcsolatunk van a tűzzománccal. Hiszen egyik legbecsesebb nemzeti ereklyénket, a Szent Koronát, éppen ezzel díszítették a középkori ötvösök. A műfaj, mely őselemekből táplálkozik – fémből, üvegből, a tűz erejéből, teremtő emberi képzeletből és gondos munkából –, ma talán ismét reneszánszát éli. Nem csoda, hiszen aki belekóstol ebbe a műfajba, olyan ősi eljárást ismer meg, amely szépségénél fogva talán örökre magával ragadja.

Simon Miklós mintegy három évtizede vetette bele magát ebbe a technikába, és oly kedvvel és sikerrel, hogy immár felesége és „menedzsere”, Barkos Beáta is ezt mûveli. Mitológiai és bibliai tárgyú alkotásain  – „Magyar korpusz”, „Látó”, „Bolygók járása” – az égi-földi teljességet, máshol a magyar történelem nagy alakjait jeleníti meg, mint „Szent István”, „Gizella”, „Szent László”. Más tûzzománc alkotásain – „Suhanó”, Szellõ lebben”, „História” – elvont gondolataival találkozhatunk. „A festékrétegek összeégve egészen különös hatásokra képesek” – állítja a szegedi mûvész, aki változatos mûfajú munkáit kiállította már Párizsban, Szegeden, Hódmezõvásárhelyen, Kecskeméten, Budapesten, Erdélyben és Németországban is.

Másik vendégünk, Barkos Beáta, mint mondtam, férje révén kóstolt bele a tűzzománc készítésébe, amely azóta is élete fontos részét jelenti. Mint vallja, ezáltal kiélheti folyamatos kísérletezõ kedvét, és örömét leli abban, hogy minden elkészült darab egyedi és megismételhetetlen.

Képeket és használati tárgyakat tervez és valósít meg különböző tűzzománc technikákkal. Tematikailag a magyarok népvándorlás-kori művészete áll közel alkotásaihoz. Már a feliratok is elárulják: legtöbbször a magyar motívumkincs elemei – madarak, életfa, szarvas, nap, hold – köszönnek vissza „Turul”, „Anyaság”, „Eleink jelei”, „Hun csõrös ló”, „Magyar korpusz”, „Asszonyélet-fa” címû képeirõl. Férjével ellentétben tûzzománc képei legtöbbször csak annyira elvontak, absztraktak, amennyire a kifejezéshez használt eszközök azok – kedves kivétel talán éppen stilizált kicsi korpusza. Mint minden művészházaspár esetében azonban, náluk is megfigyelhetõ az egymás munkásságára való hatás. Színviláguk ugyanabból a palettából merít: a mély barnák, sötétzöldek, feketék, pirosak, kékek uralják munkáikat. S bár részben különbözõ műfajban dolgoznak, közös vonása alkotásaiknak a fény meghatározó szerepe. Hogy teret engedjenek a fény és a szín kifejezõerejének, gyakran az ábrázolt formák is leegyszerűsödnek.

„Szeretném, ha a felnövő nemzedék fogékony lenne a valódi művészeti értékekre és igényes közeget teremtene magának. Ha bemegyek egy helyre, a miliő üzen az ott élő emberekről. A kemence nemcsak meleget sugároz, ahova jó körbegyűlni, de a tűzzománc meg is őrzi a tűz üzenetét, s teszi ezt mindörökre, a tűzzománc elpusztíthatatlan.” – vallja Barkos Beáta, aki a Napsugaras Dél-Tiszamenti kulturális Egyesület, a Magyar Kézműves Alapítvány és  a  Szépmíves Céh tagja, a Tápéi Tűzzománc Tanoda Alapítvány titkára. 1998 óta állítja ki alkotásait szerte a világon, többek között Rothenburgban, Szegeden, Milánóban, Triesztben, Hódmezõvásárhelyen, Szentesen, a budapesti Iparművészeti Múzeum és a Vigadó Galéria tárlatain. Több alkalommal dolgozott művésztelepeken, s 1996-tól férjével saját műtermükben már õk is várják a tűzzománc technika iránt érdeklõdõ alkotókat.

Az önálló alkotás mellett a tanítás is életük szerves részét képezi. Szeged-tápiói otthonukban nyaranta a Kárpát-régió mûvészeti iskolásai számára tûzzománc magániskolát és mûvésztelepet mûködtetnek, fiataloknak és felnőtteknek tanítják a tűzzománc-technikák ismeretét. Itt végzett tanítványaik felsõoktatási intézményekben tanulva viszik tovább azt a művészetszemléletet, melyet Tápén kaptak. Ma már tanítványaik közül többen is önálló alkotók és kiállító művészek.

Fogadjuk õket szeretettel!

Siófoki kiállítás megnyitó szövege

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Manapság elég ritka jelenség –bármily paradox módon hangzik-, hogy festői tárlaton hagyományos pikturális témákkal  találkozzunk: tájképekkel, figurális kompozíciókkal. Posztmodern világunkban ez konzervatívnak, túlhaladottnak tűnik. Sokkolónak, mindenáron korszerűnek kell lenni és célszerű, jövedelmező felületesen dolgozni. Koncepciók, magánmitológiák, blöffök áradata zúdul ránk. Ám, Simon Miklós siófoki tárlata másfajta értékrendet képvisel. Műveiből érthetően kiolvasható művészi szándéka, egyénisége. Ha végigpillantunk a falakon legelőször talán színgazdagságuk ötlik szemünkbe. Tovább szemlélődve a technikák és műfajok változatosságára figyelünk föl: olajképek, frissességükkel ható akvarellek, vegyes technikák társaságában, önálló műfajként a tűzzománc is feltűnik, mint Simon Miklós festői alkatának egyik  hiteles megnyilvánulása. Mert festői alkat, aki a kolorit és a fény igézetébe vonja élményeit, gondolatait. Művészetének, élményvilágának tiszta forrása a természet, ahogyan azt ő maga is vallja: „ A természet kifogyhatatlan témalehetőség. Ebben soha sem csalódtam.” Avatott kézzel nyúl a személyes benyomásokból, látványélményből táplálkozó balatoni motívumokhoz, székelyföldi tájhoz. Ezek karaktere átsugárzik ecsetvonásain, hol súlyosak, hol könnyedebbek.  A Balatonhoz fűződő érzelmi és művészi kapcsolatában Egry József poétikus Balaton bűvölete villan fel.

Kiállítónkat is izgatja és inspirálja a fény. Ennek a fényiségnek rásegítő effektusával találják meg helyüket a formák, érzékelhetővé válik az atmoszféra. Érdekes módon, felfokozott, expresszív  színskála  használata mellett, kicsit talán ellenére, az ecsetvonások gyöngéd érzelmekkel telítetten kerülnek vászonra, papírra. Ezt fontosnak tartom megjegyezni, ugyanis a képek – és a tűzzománcok közül is jónéhány – eléggé szerkezetes stílusban készült, ami látszólag ellentmond érzelmi árnyalásuknak. Simon Miklóst, egyéni hangjának kialakításában korszakos nagy példaképek segítették: Turner, Van Gogh, Cezanne, Rouault, Kokoschka, szóval az új, 20. századi festészet megteremtői. Véletlen, de ennek fényében talán mégsem az, hogy első jelentősebb szereplése, megelőzve a szegedit éppen Párizsban volt, 1964-ben.

A németországi galériákban is szívesen látott művész, alkotói tevékenységének önálló, ámde a festészettel szorosan összefüggő területe a tűzzománc. Amint arról szó volt, olaj és akvarell munkáinak kedvelt motívuma a táj. Ennek ábrázolása, művészi szemlélete és saját lelki kötődése alapján Simon Miklóst természetelvű festőként is emlegethetnénk. Más a helyzet a tűzzománccal. Ezek, a hol dekoratív felfogásban, hol visszafogottabban  elénk tűnő képek elsősorban alkotójuknak a hitről, filozófiáról, történelemről, születésről, a belső világról vallott ismereteiről, töprengéseiről üzennek. Figurativitás, stilizálás, nonfigurativitás egyaránt helyet kapnak a témák megjelenítésében. De a kísérletezés öröméből is jut készítőjüknek,  – a színeknek, az egymásba égő, egymással összeégő rétegek rajzolatának esetlegességei, különös változatai az eltervezett művet még tovább „alkotják”. A tűzzománc, a zománcozás immáron három évtizede ejti rabul Simon Miklóst, olyannyira, hogy táborokat szervez érdeklődő gyerekekkel, akik az ő vezetésével jutnak el ebbe a csodálatos birodalomba.

Tehát, tisztelt Vendégeink! Sokféle tehetséggel, képességgel, úgy mint: festő, tűzzománc készítő, kísérletező ember, pedagógus- s ki tudja még mi minden- megáldott művész pályájának terméséből láthatnak itt egy csokorra valót. Simon Miklós örömmel és komolyan dolgozik, így remélhetjük, hogy hamarosan egy újabb, friss csokorral lep meg bennünket.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Siófok, 2002. július 2.
Benedek Katalin
művészettörténész